„Vártam – vártam az Urat, s ő lehajolt hozzám.” (Zsolt 40,2)
Sokszor érezzük úgy, hogy nincs értelme kitartani, végigmenni a hosszú úton. Terheink súlya csak egyre nő; szinte már elviselhetetlen. Ám advent harmadik vasárnapja éppen azt üzeni, hogy:
„Örüljetek az Úrban mindig! Újra mondom: Örüljetek! Ismerje meg mindenki a ti szelídségeteket! Az Úr közel van! Ne legyetek semmiben sem aggodalmaskodók, hanem minden helyzetben hálaadással végzett imádságban és könyörgésben terjesszétek a kéréseiteket Isten elé!” (Fil 4,4–6)
Nem szabad elgyengülnünk! Ellenkezőleg: éppen azt kell felismernünk, hogy már hosszú út áll mögöttünk, már nem fordulhatunk vissza. Egy lehetőségünk van: előre menni.
Örüljünk annak, hogy kitartóak voltunk, vagyunk és leszünk. Hogy hitünk erőt adott reményeink életben tartásához; s az Úr lehajol hozzánk. Már látjuk a célt. Ahogyan Keresztelő János hirdeti:
„A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3,9)
Ezzel a lelkülettel gyújtottuk meg adventi koszorúnk harmadik gyertyáját, a XI. évfolyamos diákjaink vezetésével. S közösen imádkoztunk:
„…Add, hogy imáinkban ne kérjünk semmit, de annál inkább hallhassunk és hallgassunk Téged.”
Gaudete!
Szerző: Tóth Gyula tanár úr
Fotó: Hubai Levente tanár úr
